BESZÉLGETÉS A SZÓNOKOKRÓL

(1.) Gyakran kérded tőlem, Iustus Fabius, miért van az, hogy míg a korábbi századokat annyi kiváló szónok tehetsége s dicsősége virágoztatta fel, addig a mi elhagyatott és az ékesszólás dicséretét nélkülöző korunk a szónoknak még a nevét is alig őrzi. Mert nevezni is csak a régieket nevezzük így, a ma ékesen szólók neve jogtanácsos, ügyvéd, patrónus, vagy akármi egyéb, csak éppen nem szónok. Herculesre, alig mernék tudakozódásodra válaszolni és ily nehéz kérdés súlyát vállalni, hogy tudniillik vagy a magunk tehetségéről kelljen rossz véleménnyel lennünk, ha célunkat elérni nem tudjuk, vagy hozzáértésünkről, ha nem akarjuk,

– ha a magam vélekedését kellene előadnom, és nem a mi korunkhoz képest igencsak ékes szavú férfiak beszélgetését eleveníthetném fel, akiknek e kérdésről szóló eszmecseréjét még fiatal koromban hallhattam. így hát nem tehetségre, csak visszaemlékezésre és felidézésre van szükség, hogy e kiváló férfiak annak idején hallott finom megfigyeléseit és magvas kijelentéseit – amikor is mindenki másféle, de helyeselhető okokat sorakoztatott fel, és ki-ki a maga gondolkodás– és tehetségbeli  sajátosságait  juttatta  kifejezésre,

– most, megőrizve a beszélgetés rendjét, ugyanolyan tagolásban és ugyanolyan érvekkel adjam elő. Mert akadt, aki az ellenfél szerepét vállalta, s miután jól meghurcolta és kigúnyolta a régiséget, a hajdaniak tehetségénél többre tartotta korunk ékesszólását.

(2.) Tehát másnap, miután Curiatius Maternus felolvasta a „Catót” – és a szóbeszéd szerint megbotránkoztatta a hatalmasokat, mintha ennek a tragikus tárgynak kifejtése során, magáról megfeledkezve, csak Catóra gondolt volna, és erről városszerte sűrűn esett szó –, ellátogatott hozzá Marcus Aper és Iulius Secundus, forumunk akkori leghíresebb tehetségei. Én nemcsak a törvényszéki tárgyalásokon hallgattam szorgalmasan mindkettejüket, hanem hihetetlen tudásszomjtól és afféle ifjonti lángolástól hajtva, otthonukban és a nyilvánosság előtt is nyomukban jártam, hogy még csevegéseiket, tárgyalásaikat és bizalmas körben tartott gyakorlataik titkait is magamba szívhassam, bár sokak rosszindulatú véleménye szerint Secundusnak nem forgott elég gyorsan a nyelve, Aper pedig inkább rátermettségével és természetes erejével, semmint képzettségével és irodalmi műveltségével szerezte szónoki hírét. Valójában Secundus sem nélkülözte a tiszta és tömör és kellőképpen áradó beszédet, a sokoldalú műveltséggel rendelkező Aper pedig inkább lenézte, mint nem ismerte az irodalmat, mert meg volt győződve, hogy szorgalma és fáradozása nagyobb dicsőséget fog aratni, ha tehetsége látszólag nem támaszkodik idegen művészetek mankójára.

(3.) Tehát, amikor beléptünk Maternus hálószobájába, ott ült, kezében a könyv, amelyet előző nap olvasott fel.

Ekkor Secundus így szólt:

–  Nem ijesztenek-e el, Maternus, rosszakaróid mendemondái attól, hogy ragaszkodj Catód megbotránkoztató célzásaihoz? Vagy azért vetted elő a könyvet, hogy gondosabban átfésüld, és kihagyva mindazt, ami hamis értelmezésre adott alkalmat, közzétedd jobbnak ugyan nem jobb, mégis biztonságosabb Catódat?

Erre Maternus így felelt:

–  Majd elolvashatod, mivel tartozott magának Maternus, és rá fogsz ismerni arra, amit hallottál. Úgy, hogyha valamit elhagyott Cato, a következő felolvasáson Thyestes fogja elmondani; inert ezt a tragédiát már elterveztem és magamban ki is alakítottam.  És  éppen azért siettetem emennek a kiadását, hogy letévén korábbi gondomat, szívvel-lélekkel új gondolataimnak szentelhessem magam.

– Annyira nem elégelted még meg ezeket a tragédiákat, – vetette közbe Aper, – hogy felhagysz a beszédek és perek tanulmányozásával és minden idődet hol Medeával, hol meg Thyestesszel töltöd? Pedig annyi barátod peres ügyei, annyi colonia és vidéki város cliensi megkeresései szólítanának a fórumra, hogy még akkor is alig tudnál nekik eleget tenni, ha nem gondoskodtál volna magadnak új elfoglaltságról: arról, hogy Domitiust és Catót, vagyis a mi történelmünket és a római neveket is görög mesék társaságába állítod.

(4.) Mire Maternus:

–  Egészen megzavarna szigorúságod, ha nem vált volna már szinte megszokássá köztünk a gyakori, sőt állandó vita. Mert te is szüntelenül hajszolod és üldözöd a költőket, én pedig, akinek szememre hányod, hogy eluntam az ügyvédkedést, mindennap épp ezt a patrónuskodást művelem, azaz veled szemben védem a költészetet. Annál jobban örvendek, hogy most döntőbíró elé jutottunk, aki vagy eltilt a további versírástól, vagy – amit már régen óhajtok, – a maga tekintélyével is arra ösztönöz, hogy felhagyva a fórumi ügyekkel, amelyeknek gyötrelmeiben már éppen eleget izzadtam, azt a bizonyos szentebb és magasztosabb ékesszólást ápoljam.

(5.) – Én pedig – szólt közbe Secundus, – még mielőtt Aper elutasít mint bíráját, azt teszem, amit becsületes és mértéktartó bírák tesznek, hogy tudniillik kimentik magukat olyan törvényszéki ügyekben, amelyekben nyilvánvaló, hogy az egyik fél kedvesebb előttük. Mert ki ne tudná, .hogy senkit sem fűznek hozzám szorosabban akár a régi barátság, akár a megszakítatlan jó viszony szálai, mint Saleius Bassust, aki nemcsak derék ember, hanem kitűnő költő is? Ha tehát a költészetet vádolják, nem látok nála védekezésre alkalmasabb vádlottat.

Aper így válaszol:

– Legyen nyugodt Saleius Bassus és bárki más, akinek azért szíve vágya a költészet művelése és a versírói dicsőség, mert perek vitelére nem képes. Én ugyanis, ha már e per döntőbíráját megtaláltam, nem fogom engedni, hogy Maternus többek társaságában védekezzék, hanem őt egymagában fogom előttetek bevádolni, hogy – bár férfihoz és szónokhoz méltó ékesszólásra termett, amellyel barátságokat szerezhetne és tarthatna fent, kapcsolatokat létesíthetne, provinciákat vonhatna befolyása alá, – elhanyagolja azt a hivatást, melynél a mi államunkban hasznosságban gyümölcsözőbbet, méltóságok elérésére alkalmasabbat, a város dicséretének megszerzésére megfelelőbbet vagy az egész birodalomra és minden népre szóló hírnév reményében fényesebbet kigondolni sem lehet. Mert ha minden tervünket és tettünket az élet hasznosságához kell szabnunk, mi biztonságosabb, mint annak a művészetnek a gyakorlása, amellyel mindenkor felvértezve védelmet nyújthatunk barátainknak, segítséget az idegeneknek, menedéket a veszélyben forgóknak, irigyeinkben és ellenségeinkben viszont félelmet, sőt rettegést kelthetünk, miközben mi magunk gondoktól mentesen és mintegy állandó jogkörrel és hatalommal felruházva élünk? Ennek hatása és haszna, ha dolgaink szerencsésen folynak, mások befogadásában és megvédelmezésében ismerszik meg, de ha nagy robajjal ránk tör a veszély, Herculesre mondom, mellvért és kard a csatában nem erősebb oltalom, mint vádlottnak és veszélyben forgónak az ékesszólás: védelem, egyszersmind támadó fegyver, amellyel egyformán védekezhetünk és támadhatunk, akár a törvényszék előtt, akár a senatusban, de még a princeps előtt is. A minap is Eprius Marcellus mi mást szegezhetett szembe a senatorok gyűlölködésével, mint ékesszólását, amellyel felövezve, és fenyegető fellépésével csúffá tudta tenni Helvidiusnak választékos, de gyakorlatlan és az efféle küzdelmekben járatlan bölcsességét? Többet nem is beszélek a haszonról, mert úgy vélem, hogy Maternus barátom éppen ezzel szemben fogja a legkevesebb ellenvetést tenni.

(6.) A szónoki ékesszólás gyönyörűségére térek át, melynek kellemessége nem egyetlen pillanatban, hanem majdnem minden nap, sőt majdnem minden órában megmutatkozik. Mert mi édesebb a szabad, nemes és tisztes gyönyörökre született léleknek, mint látni, hogy háza mindig tele van az oda tóduló tekintélyes személyek sokaságával? És tudni, hogy ez nem pénzének, nem gyermektelenségének, nem valamely hivatal viselésének, hanem csakis az ő személyének szól? Sőt akárhányszor éppen gyermektelenek, gazdagok és hatalmasok keresik fel a fiatalt és szegényt, hogy figyelmébe ajánlják a maguk vagy barátaik nehéz ügyeit. Megadhatja-e a roppant vagyon és nagy hatalom azt a gyönyörűséget, hogy láthatjuk, amint tapasztalt, idős emberek, akik az egész világ kedvezésére támaszkodhatnak, hiába dúskálnak mindenben, mégis kénytelenek megvallani, hogy a legkülönb dolog nincs birtokukban? Meg aztán az ünneplő tógások minő kísérete és kivonulása! Micsoda látvány a nyilvánosság számára! Micsoda tiszteletadás a törvényszéken! Micsoda öröm, mikor felkel helyéről és ott áll a némán feléje forduló emberek között! Összefut a nép és körülözönli, hogy magába fogadja azt az érzelmet, amelyet a szónok éppen magára vett. A szónoklók közismert örömeit sorolom fel, amelyek az avatatlanoknak is szembetűnhetnek: a rejtettebb és csak a szónokok előtt ismeretes örömök ezeknél különbek. Ha kidolgozott s átgondolt beszédet ad elő, nemcsak előadásának, hanem örömének is van bizonyos súlya és állandósága; ha – nem minden belső remegés nélkül – új és friss művével hozakodik elő, maga az izgalom teszi kedvessé a sikert és fokozza a gyönyört. De talán a rögtönzés merészségében és éppen ebben a kockázatban rejlik a legfőbb élvezet, mert a tehetséggel is úgy vagyunk, mint a földdel: bár más növények vetésével és nevelésével hosszan fáradozunk, kedvesebbek mégis, amelyek maguktól teremnek.

(7.) Legalábbis ami engem illet, bevallom, hogy nem az a nap okozott nagyobb örömöt, amikor felölthettem a széles bíborszegélyt, vagy amikor új ember létemre, aki legkevésbé sem kedvező városban született, elnyertem a quaestori, tribunusi vagy praetori tisztséget, hanem, amikor – noha szónoki képességem csekélyke és középszerű, – vagy sikerrel védhetek egy vádlottat, vagy a százszemélyes bíróságon eredményesen szólalhatok fel valamely ügyben, vagy a princeps előtt éppen az uralkodói ház felszabadítottak és vagyonkezelőit képviselhetem védőként. Ilyenkor úgy érzem, hogy minden tribunusi, praetori és consuli méltóság fölé emelkedem, ilyenkor mintha olyasmivel bírnék, ami ha valakiben természettől fogva nincs meg, okirattal nem adományozható, s a keggyel sem jön meg. Nos, melyik művészet híre és dicsősége hasonlítható össze a szónokoknak kijáró dicsérettel? Talán nincs hírük-nevük a városban, mégpedig nemcsak az elfoglalt és munkájuknak élő polgárok, hanem még az olyan serdülők és fiatalok körében is, akik jóravalók és remélhetnek maguktól valamit? A szülők kiknek a nevével ismertetik meg legelőször gyermekeiket? Kiket szólít gyakrabban nevükön jártukbankeltükben és kikre mutogat ujjal még a tanulatlan tömeg és ez a tunicában járó nép is? A jövevények és az idegenek is hallottak már róluk a municipiumokban és coloniáikban, és mihelyt felkerülnek Rómába, kérdezősködnek utánuk és mintegy rájuk szeretnének ismerni.

(8.) Merném állítani, hogy ez a Marcellus Eprius, akiről az imént beszéltem, és Crispus Vibius — mert szívesebben hozok fel új és friss, mint távoli és feledésbe merült példákat, – nem kevésbé ismert a világ legtávolabbi részein, mint Capuában vagy Vercellaeben, ahol köztudomásúlag születtek. És ezt nem egyiküknek kétszáz-, másikuknak háromszázmillió sestertiusa teszi, bár ehhez a vagyonhoz nyilván ékesszólásuk jóvoltából jutottak, hanem éppen az ékesszólás, melynek isteni hatalma és égi ereje minden korban sok példát szolgáltatott arra, hogy tehetségük révén a szerencsének mily magas fokára juthatnak fel az emberek. De ezek, mint fentebb mondottam, egészen közeli dolgok, melyeket nem hallomásból ismerünk, hanem szemünkkel láthatunk. Mert minél dísztelenebb körülmények között és minél reménytelenebb helyzetben születtek, s minél szembeszökőbb szegénység és szűkösség vette körül bölcsőjüket, annál tündöklőbb és a szónoki ékesszólás hasznosságának bizonyítására fényesebb példák arra, hogy – noha születésük sem ajánlotta őket, vagyonuk sincs, erkölcsileg nem magasodnak a többiek fölé, sőt egyiküket testalkata miatt le is nézik, – mégis már hosszú évek óta a legbefolyásosabb személyek az államban, és amíg kedvük tartotta, a forum első emberei voltak, most pedig mint a császár első barátai mindent mozgatnak-intéznek és bizonyos fokig az uralkodónak kitüntető megbecsülését is élvezik, mivel Vespasianus, ez a tiszteletre méltó és az igazságot szívesen tűrő öreg, jól tudja, hogy egyéb barátai arra támaszkodnak, amit tőle kaptak, s amit neki magának könnyű felhalmoznia és másokra árasztania, Marcellus és Crispus viszont olyasmivel járult hozzá barátságához, amit nem a princepstől kaptak, de nem is kaphattak. Ennyi sok nagy dolognak közepette a legkevésbé sem fontosak a képmások, díszfeliratok és szobrok, amelyeket azért éppen úgy nem szokás megvetni, akárcsak – Herculesre mondom! – a gazdagságot és a kincseket: azokat is inkább ócsárolja bárki, semmint finnyásán visszautasítaná. Tehát ilyen tisztségekkel, kitüntetésekkel és vagyonnal vannak tömve azoknak a házai, akik kora ifjúságuktól fogva a fórumi ügyeknek és a szónoki hivatásnak szentelték magukat.

(9.) Mert a költemények és versek, amelyeknek Maternus egész életét áldozni óhajtja – hiszen beszédünk eleve innen indult ki –, méltóságot sem biztosítanak szerzőiknek, hasznukat sem növelik; gyönyörűséget élveznek, de csak rövid ideig tartót, dicséretet is, de hiút és terméketlent. Még ha ezt és további mondanivalómat visszautasítja is a füled, Maternus: kinek jó az, ha Agamemnon vagy Iason választékosan beszél darabjaidban? Ki az, aki ettől azzal a tudattal megy haza, hogy megvédted és hajára kötelezted? Ki az, aki Saleiust, kitűnő költőnket, vagy ha így megtisztelőbb: az ihletett vatest a fórumra kíséri, tisztelettudóan üdvözli vagy a nyomába szegődik? Természetesen, ha barátja, rokona vagy éppen ő maga valamilyen ügybe bonyolódik, Secundusunkhoz fog folyamodni, vagy hozzád, Maternus, de nem azért, mivel költő vagy, nem is azért, hogy érdekében verseket faragj, mert azok Bassusnak otthon is megteremnek, szépek is bizony és jól hangzanak, a sorsuk mégis az, hogy szerzőjük – miután egy álló esztendőn mindennap, késő éjszakáig egyetlen könyvet összekalapált és mécsvilág mellett kiötlött, – kénytelen még kérlelni is, utánajárni, hogy legyen, akinek méltóztatik meghallgatni, de még ezt sem ingyen kapja, mert helyiséget is kell bérelnie, a termet berendezni, ülőhelyekről gondoskodni és a meghívókat szétküldözni. És még ha felolvasását a legboldogítóbb siker kíséri is, minden dicsősége egy-két napon belül elhervad, mintha zölden vagy virágjában vágták volna le, és nem hozhat biztos és tartós termést; nem szerezhet barátságot, sem híveket, sem bárkinek a lelkében maradandó jótéteményt, csak kósza tetszésnyilvánítást, üres szavakat és röpke örömöt. A minap mint valami csodás és rendkívüli dolgot dicsértük Vespasianus bőkezűségét, hogy ötszázezer sestertiust ajándékozott Bassusnak. Szép is az, ha valaki tehetségével nyeri el az uralkodó kegyét: mégis mennyivel szebb, ha az ember szükség esetén maga gondolhat magával, kedvezhet magának és a maga bőkezűségét tapasztalhatja! Vedd hozzá még azt is, hogy a költők, ha fáradságos munkával méltó művet akarnak alkotni, kénytelenek lemondani a baráti érintkezésről és a város örömeiről, le kell mondaniuk minden más kötelezettségükről, és – ahogy mondják – a berkekbe és ligetekbe, vagyis a magányosságba kell vonulniuk.

(10.) Még a jó hír és a dicsőség is, amelynek egyedül szolgálnak, és amelyről bevallják, hogy egyetlen jutalma minden fáradozásuknak, még az sem egyformán szegődik a költők és a szónokok nyomába, mivel a középszerű költőket senki sem ismeri, a jókat is kevesen. Ugyan mikor terjed el az egész városban az amúgy is ritka felolvasások híre? Arról pedig szó sem lehet, hogy annyi tartományon át is híre menjen. A Hispániából vagy Kisázsiából Rómába látogatók közül – galliai vendégeinkről persze nem beszélek, – ugyan minden hányadik keresi fel Saleius Bassust? De még ha történetesen felkeresi is, ha egyszer már látta, elégedetten megy tovább, mintha egy festményt vagy szobrot látott volna. De nem szeretném, ha e szavaimat bárki úgy értelmezné, mintha el akarnám ijeszteni a versírástól azokat, akiktől a természet megtagadta a szónoki tehetséget, ha a tudós foglalkozásoknak csak ezen a területén tudják kedvükre tölteni szabad idejüket, és nevüket csak így tudják a hír koszorújába befonni. Én az ékesszólást – egészében és minden részében – igenis szentnek és tiszteletre méltónak tartom, és nemcsak a ti kothurnustokat vagy a hősi ének hangját, hanem a lírai dalok kellemességét, az elégiák pajzánságait, a jambusok csípősséget, az epigrammák játszadozásait és egyáltalán az ékesszólás bármely más fajtáját is elébe helyezem az egyéb művészetek kel való foglalkozásoknak – ez meggyőződésem. De abban nem értek veled egyet, Maternus, hogy – bár tehetséged egyenesen az ékesszólás fellegvárába vinne, – te inkább tévelyegsz, és miután a csúcsokat is elérted, alacsonyabb tájakon vesztegelsz. Ha Görögországban születtél volna, ahol a játékok űzése is megbecsült foglalatoskodás, és ha Nicostratus testi erejével ajándékoztak volna meg az istenek, nem tűrném, hogy küzdelemre termett, roppant izmaid könnyű gerelyhajigálásban vagy diszkoszvetésben csenevészedjenek el: éppen így szólítlak el most a felolvasótermekből és a színházakból a fórumra, a perekhez és az igazi harcokhoz, kiváltképpen minthogy azzal a sokaknak menedékül szolgáló kifogással sem élhetsz, hogy a költői tevékenykedés kevésbé ad alkalmat a megbotránkozásra, mint a szónoki. Mert felbuzdul gyönyörű tehetséged ereje, és nem valamelyik barátod érdekében, hanem – ami veszélyesebb – Catód nevében keltesz megbotránkozást. És nem is menthető a megbotránkoztatás a kötelességteljesítés kényszerével, vagy az ügyvédi hűséggel, vagy a véletlen és rögtönzött kifejezés szenvedélyességével.· nyilvánvaló, hogy megfontoltan választottál ilyen közismert személyt, akinek minden szava nyomatékkal esik a latba. Tudom, mit lehet erre válaszolni: azt, hogy ez szüli a roppant tetszésnyilvánítást, az előadótermekben főképp ilyesmit dicsérnek, és hamarosan mindenki erről beszél. Hagyd tehát a nyugalommal és biztonsággal való mentegetőzést, ha már erősebb ellenfelet választasz. Elégedjünk meg azzal, ha védőként lépünk fel, mégpedig a mostanság szokásos magánügyekben: ha veszélyben forgó barátunk kedvéért ezek megfogalmazásában néha meg kell is botránkoztatnunk a hatalmasok fülét, őszinteségünk helyeslést érdemel, merészségünk pedig bocsánatot.

(11.) Mikor Aper befejezte szokás szerint a kelleténél hevesebben és felajzott arckifejezéssel előadott beszédét, Maternus higgadtan és mosolyogva így válaszolt:

– Már arra készültem, hogy éppoly hosszasan támadom a szónokokat, mint ahogy Aper dicsérte őket (azt hittem ugyanis, hogy az ő dicséretük után a költőket rántja le és a versírói foglalkozást fogja lábbal tiporni), ám ügyes fogással mégis meglágyított, amikor engedélyezte, hogy verset írhasson, aki a perek vitelére alkalmatlan. Én azonban talán nemcsak a perek vitelében vagyok képes valamit kivívni és elérni, hanem tragédiák bemutatása terén is a hírnév megszerzésének útjára léptem, amikor tudniillik „Neróm”-ban Vatiniusnak a költészet szentélyeit is meggyalázó gonosz hatalmát megtörtem, és ha ma némi ismertségre és névre hivatkozhatom, ezt megítélésem szerint inkább költeményeim, mint szónoklataim dicsőségével szereztem. De most már elhatároztam, hogy szakítok a forumi tevékenységgel. Nem vágyom az említett kíséretekre és kivonulásokra, vagy a reggeli üdvözlők sokaságára, éppen annyira nem, mint a szobrokra és képekre, amelyek szintén akaratom ellenére nyomultak be házamba. Mert bárkinek állását és biztonságát hathatósabban védi az ártatlanság, mint az ékesszólás, és nem félek, hogy a senatusban valaha is nem másvalakit fenyegető veszély elhárítása végett kell felszólalnom.

(12.) A berkek pedig és a ligetek, és az a magányosság, amelyet Aper szidott, nekem akkora gyönyörűséget szereznek, hogy verseim legkülönb gyümölcsei közt tartom számon azt, ami nem lármában születik, miközben ajtóm előtt peresek ülnek és gyászruhás vádlottak jajveszékelnek, hanem ilyenkor lelkem tiszta és ártástól mentes helyekre távozik, és élvezi szent otthonának örömeit. Ez az ékesszólás forrása, ez a szentélye; eredetileg ebben az alakban s ilyen köntösben férkőzött be a halandók javára ama szűzi és bűnöktől nem fertőzött szívekbe: ezen a nyelven szóltak a jóslatok. Mert a nyerészkedő és véres ékesszólásnak a gyakorlata új keletű és a rossz erkölcsökből született, és – mint te mondottad, Aper, – fegyvernek találták ki. Az a boldog és – hogy mostani szóval mondjam: – arany kor pedig híjával volt mind a szónokoknak, mind a bűnöknek, bővelkedett viszont ihletett költőkben, akik a jótetteket énekelték meg, nem az elkövetett vétkeket védték. Senkinek sem jutott osztályrészül nagyobb dicsőség vagy magasztosabb méltóság, elsősorban az istenek előtt, akiknek válaszait – közhit szerint – hirdették és lakomáikon részt vettek, azután az istenektől született és szent királyok előtt, akiknek társaságában a hagyomány egyetlen jogászt sem tart számon, csak Orpheust és Linust, vagy ha még magasabbra akarnánk tekinteni, magát Apollót. Vagy ha mindezt túlzottan mesésnek és kitaláltnak érzed, annyit bizonnyal el kell ismerned, Aper, hogy Homerusnak nem csekélyebb tisztelettel adózik az utókor, mint Demosthenesnek, és nem szorul szűkebb határok közé Euripides vagy Sophocles hírneve, mint Lysiasé vagy Hyperidesé. Többeket fogsz ma találni, akik Cicero dicsőségét ócsárolják, mint ahányan Vergiliusét, és Asiniusnak vagy Messallának egyik könyve sem olyan híres, mint Ovidius „Medeá”-ja vagy Varius „Thyestes”-e.

(13.) És még a költők életviszonyait, boldog együttesüket sem félnék összehasonlítani a szónokok zaklatott és gondterhelt sorsával. Küzdelmeik és próbatételeik ám ragadják fel őket a consuli méltóságig, én inkább választom Vergilius gondtalan és csendes elvonulását, melyben mégsem nélkülözte az isteni Augustus kegyét, sem a római nép előtti hírnevét. Tanú erre Augustus sok levele, tanú maga a nép, amely a színházban Vergilius verseinek hallatára egy emberként állt fel és a történetesen a nézőtéren tartózkodó Vergiliust olyan tiszteletadásban részeltette, mint magát Augustust. De a mi időnkben is: Secundus Pomponius nem maradt el Afer Domitius mögött, akár életének méltóságát, akár hírének tartósságát nézzük. Mert ugyan mi kívánatos van a vagyonában Crispusnak és Marcellus-nak, akiknek a példájára utalsz? Az, hogy félnek, vagy tőlük félnek? Vagy az, hogy .mindennap kérésekkel ostromolják őket, de azok, akiknek nem adnak, még méltatlankodnak is? Vagy hogy a hízelgés kötelékeibe bonyolódva sem az uralkodók szemében nem eléggé szolgák, sem nekünk nem eléggé szabadok? Mi hát akkor ez az ő óriási hatalmuk? Ennyi hatalommal szabadon bocsátott rabszolgák szoktak rendelkezni. Vergilius „édes Múzsái” ragadjanak csak engem ama bizonyos szentélyekbe, ama forrásokhoz, távol a gyötrő gondoktól és attól a kényszerűségtől, hogy mindennap tennem kell valamit szándékom ellen, s bár ne kellene többé reszketve kísérleteznem az esztelen és sikamlós forummai, sem a sápasztó hírnévvel. Ne riasszon fel engem az üdvözlésemre tódulok moraja, sem a lihegő szabadonbocsátott; ne kelljen a bizonytalan jövőtől való félelmemben végrendeletet írnom zálogul; csak annyim legyen, amennyit arra hagyhatok, akire akarom, – mert egyszer a végzet rendelte nap, az én napom is eljön, – és képmásom ne szomorúan és komoran álljon síromon, hanem vidáman és megkoszorúzottan, és emlékezetem miatt ne legyen senkinek gondja vagy kérése.

(14.) Alig fejezte be a felhevült és szinte ihletett Maternus, amikor Vipstanus Messalla lépett a szobába, s már a mindenki arcán tükröződő feszült figyelemről gyanítván, hogy komolyabb beszélgetés folyik közöttük, így szólt:

–  Csak nem rosszkor toppantam közétek, amikor éppen bizalmas tanácskozással és valamely per előkészítésével vagytok elfoglalva?

–  Egyáltalán nem, – felelte Secundus, – sőt bár korábban érkeztél volna, mert elgyönyörködtetett volna mind Aper barátunk átgondolt beszéde, amellyel Maternust arra buzdította, hogy tehetségét és felkészültségét teljes egészében ügyvédi ténykedésre fordítsa, mind pedig Maternusnak versei érdekében mondott lelkes és – mint a költők védelméhez illik – bátrabb, nem is annyira szónoki, mint inkább költői szónoklata.

–  Valóban, – szólt Messalla, – végtelen gyönyörűséggel töltött volna el a beszéd, sőt már az is örvendetes, hogy ti, kiváló férfiak és korunk szónoki nagyságai, nemcsak fórumi ügyekben és szónoki gyakorlatokon művelitek tehetség-tekét, hanem ilyen vitákra is vállalkoztok, amelyek izmosítják a tehetséget, ugyanakkor tudományos és irodalmi tartalmukkal szívderítő örömöt okoznak mind nektek, a vita résztvevőinek, mind pedig azoknak, akiknek a füléhez majd eljutnak. Tehát Herculesre! szerintem nem kevésbé helyeslendő benned, Secundus, az, hogy Iulius Africanus életének megörökítésével reményt keltettél az emberekben még több ilyen könyvre, mint amennyire nem helyeslendő Aperben az, hogy még mindig nem fordított hátat az iskolás szónoki gyakorlatoknak, és szabad idejét inkább az új keletű rhetorok, semmint a régi szónokok módjára óhajtja eltölteni.

(15.) Erre Aper:

–  Messalla, te továbbra is csak a régi és elmúlt dolgokat csodálod, a mi korunk törekvéseit pedig kigúnyolod, sőt semmibe veszed. Mert gyakran hallottalak így beszélni, amikor is megfeledkezvén a magad és fivéred ékesszólásáról, azt bizonygattad, hogy korunkban nincs igazi szónok, mégpedig annál merészebben, gondolom, mivel a rosszindulat vádjától nem kellett tartanod, hiszen azt a dicsőséget, amelyet neked mások megadnak, te vitattad el magadtól.

– Nem bánom ezt a beszédemet, – szólt Messalla, – és azt sem hiszem, hogy akár Secundus vagy Maternus, sőt akár te magad is, Aper, bár időnként az ellenkezőjét állítod, másképpen vélekednétek. És szeretném elérni, hogy valamelyiktek felkutassa és elénk tárja ennek a végtelen különbségnek az okait, amelyeket én magamban gyakorta vizsgálok. Ami némelyeknek vigasztalására van, nekem megnehezíti a kérdést, mivel látom, hogy a görögökkel is ugyanaz történt: távolabb van Aeschinestől és Demosthe-nestől ez a mostani Sacerdos Nicetes és akárki más, aki Ephesost vagy Mytilenét a lármás iskolamesterek kórusával reszketteti, mint amennyire Afer vagy Africanus, vagy akár ti magatok elmaradtatok Cicero vagy Asinius mögött.

(16.) – Nagy horderejű és megvitatásra méltó kérdést vetettél fel, – szólt Secundus. – De ki tudná helyesebben kifejteni, mint te, akinek fölényes műveltségéhez és kimagasló tehetségéhez ráadásul még gondos tanulmány és erről való elmélkedés járult?''

Messalla pedig így szólt:

– Elétek tárom hát gondolataimat, ha előbb megígéritek, hogy ti is segítségemre lesztek beszélgetésünkben.

–  Kettőnk nevében ígérem, – szólt Maternus, – mert én is, Secundus is azokat a szerepeket fogjuk eljátszani, amelyeket te, érzésünk szerint, nem annyira mellőztél, mint inkább nekünk hagytál. Mert hogy Aper általában más véleményen van, azt te is mondottad az imént, de rajta is elég világosan észrevehető, hogy már jó ideje készülődik az ellenfél szerepére és nem tűri közömbösen, hogy ily egyetértően dicsérjük a régieket.

– Nem bizony, – szólt Aper, – mert nem hagyom századunkat meghallgatás és védelem nélkül összeesküvéstektől elítéltetni, hanem először is azt kérdezem meg, kiket hívtok ti régieknek, melyik szónoki nemzedéket határozzátok meg ezzel a megjelöléssel. Mert én, ha azt hallom, hogy „régiek”, azokra gondolok, akik hajdanában éltek és annak idején születtek, és megjelenik szemem előtt Ulixes és Nestor, akiknek a kora mintegy ezerháromszáz esztendővel előzi meg a mi századunkat. Ti azonban Demosthenest és Hyperidest hozzátok elő, akik köztudomásúlag Philippus és Alexander idejében élték virágkorukat, de úgy, hogy mindketten túlélték őket. Ebből kitűnik, hogy a mi korunkat háromszáznál nem sokkal több év választja el Demosthenesétől. Ez az időköz, ha testi esendőségünkhöz viszonyítjuk, talán hosszúnak tetszik, de ha a századok természetes tartamához és a mérhetetlen örökkévalósághoz, akkor nagyon is rövid és közeli. Mert ha – mint Cicero írja a „Hortensius”-ban – az az igazi, nagy év, melynek leteltével az ég s a csillagok állása pontosan megismétlődik, s ez az év a mi úgynevezett éveinkben számolva tizenkétezerkilencszázötvennégyet foglal magába, akkor Demosthenes, aki szerintetek régi és hajdankori, nemcsak ugyanebben az évben, hanem szinte ugyanabban a hónapban élt, mint mi. (17.) De áttérek a latinokra, akik közül, mint vélem, nem a valóban hajdankorinak tekinthető Menenius Agrippât szoktátok korunk szónokai elé helyezni, hanem Cicerót, Caesart, Caeliust, Calvust, Brutust, Asiniust és Messallát: de hogy őket miért utaljátok inkább a régi időkbe, mint a mienkbe, azt nem értem. Mert hogy csak Ciceróról szóljak, annyi bizonyos, hogy Hirtius és Pansa consulsága alatt, szabadon bocsátott rabszolgájának, Tirónak az írása szerint december hetedikén gyilkolták meg, abban az évben, amikor az isteni Augustus magát és Quintus Pediust tette meg consulnak Pansa és Hirtius helyébe. Most számítsd azt az ötvenhat esztendőt, ameddig ezután az isteni Augustus az államot kormányozta; vedd hozzá Tiberius huszonhárom és Gaius közel négy évét, majd kétszer tizennégyet, Claudius és Nero uralkodásának éveit, azután Galbának, Othónak és Vitelliusnak azt a hosszú egy esztendejét, és e boldog princepsi uralomnak immáron hatodik állomását, amikor Vespasianus viseli gondját az államnak: Cicero halálától a mai napig százhúsz évet számolhatunk össze, egy emberöltőt. Mert én magam láttam Britanniában egy öreget, aki vallotta, hogy részt vett abban az ütközetben, amelyben a britannok a fegyveres erővel támadó Caesart megkísérelték távol tartani partjaiktól és elűzni. Így, ha ezt az embert, aki fegyveresen állt szemben Gaius Caesarral, hadifogság, saját akarata vagy valami sorsrendelés Rómába vetette volna, akkor ugyanaz a személy egyaránt hallgathatta volna nemcsak magát Caesart és Cicerót, hanem a mi tárgyalásainkon is megjelenhetett volna. A legutóbbi élelmiszerosztás alkalmával ti magatok is láthattatok jó néhány öreget, akik azt beszélték, hogy az isteni Augustustól is kaptak egyszer-kétszer ajándékot. Ebből az következik, hogy Corvinust is, Asiniust is hallgathatták, mert Corvinus Augustus uralkodásának derekáig, Asinius pedig majdnem a végéig élt. Ne vágjatok hát ketté egy emberöltőt, és ne mondogassátok hajdankoriaknak meg régieknek azokat a szónokokat, akiket ugyanazok a hallgatók a fülükkel hallhattak, akiket szinte összekapcsolhattak és együvé foghattak.

(18.) Mindezt azért bocsátottam előre, hogyha ezeknek a szónokoknak híréből és dicsőségéből a korra is háramlik valami dicséret, akkor az meggyőződésem szerint közös, sőt közelebbről illet minket, mint Servius Galbât vagy Gaius Carbót s másokat, akiket méltán nevezhetnénk régieknek. Mert borzasak és csiszolatlanok, nyersek és formátlanok – olyanok, hogy bár semmiben ne követte volna őket a ti Calvusotok, vagy Caelius, vagy akár Cicero! Mert most már bátrabban és merészebben akarok szólni, csak előbb még azt mondom el, hogy idővel változnak a szónoklás formái és nemei is. így az idősebb Catóhoz viszonyítva Gaius Gracchus teljesebb és áradóbb, így Gracchushoz képest Crassus csiszoltabb és díszesebb, így mindkettőjüknél választékosabb, szellemesebb és magasztosabb Cicero, őnála szelídebb, édesebb és a szavak megválogatásában gondosabb Corvinus. Nem is kérdem, ki szól a legékesebben: egyelőre egy dolog bizonyításával is megelégszem, azzal, hogy nincs egyetlen arculata az ékesszólásnak, hanem még az úgynevezett régiek ékesszólásában is többfélét lehet megkülönböztetni, és hogy nem feltétlenül hitványabb az, ami más, csak éppen az emberi rosszindulat hibájából mindig azt dicsérik, ami régi, a jelent pedig csömörrel nézik. Csak nem kételkedünk abban, hogy akadtak, akik Cato helyett inkább Appius Caecust csodálták? Eléggé köztudott dolog, hogy Cicerót is sokan gáncsolták, pöffeszkedő-nek és dagályosnak, nem eléggé tömörnek, hanem mértéktelenül nagyzolónak, terjengősnek és kevéssé attikainak tartották. Bizonyára olvastátok Calvusnak és Brutusnak Ciceróhoz intézett leveleit, amelyekből könnyen megállapítható, hogy Cicero Calvust vérszegénynek és feszesre fűzöttnek, Brutust pedig henyének és széthullónak minősítette, s viszont: Calvus is elmarasztalta Cicerót, hogy nincs benne tartás és erő, Brutus pedig, hogy az ő szavait idézzem, mert „puhány és férfiatlan”. Ha engem kérdeznél, megítélésem szerint mindannyian igazat mondottak. De az egyesekre később térek rá, egyelőre valamennyiükkel van dolgom.

(19.) Mivel a régiek csodálói Cassius Severusnál szokták megvonni a régiség állítólagos határát, őt vádolják és róla mondogatják, hogy elsőnek tért le a szónoklás régi és egyenes útjáról: én azt állítom, hogy nem erőtlen tehetsége, nem is irodalmi műveletlensége miatt pártolt át ama bizonyos szónoklásmódhoz, hanem értelmes megfontolásból. Látta ugyanis, mint az imént mondottam, hogy a korviszonyokkal és az ízlés módosulásával egyetemben a szónoklás külső formáját is meg kell változtatni. Az a korábbi nép, mivel járatlan és nyers volt, könnyen elviselte a legnehezebb vértezetü szónoklatok terjengősségét, sőt épp azt dicsérte, akinek beszéde az egész napot kitöltötte. Mert akkor a bevezetés hosszadalmas előkészítése és a kifejtésnek messze távolról kezdett sora, a soktagú felosztás fitogtatása, az érvelés fokozatossága, s mindaz, amit csak Hermagoras és Apollodoros száraz könyvei előírnak, megbecsülésnek örvendett. Akiről pedig megsejtették, hogy beleszippantott a filozófiába és abból valamit szónoklatába iktatott, az egekig magasztalták. Nem is csoda: hiszen mindez új es ismeretlen volt, és még a szónokok közül is igen kevés tudta a rhetorika előírásait, vagy a filozófusok tantételeit. Bezzeg most, Herculesre, amikor már mindez közkinccsé lett, amikor alig ácsorog valaki a tárgyalóteremben, aki a tudományok alapelveivel, ha nincs is felvértezve, de legalább érintkezésbe ne jutott volna, az ékesszólásnak új és különleges utakra van szüksége, melyek által a szónok a hallgatók megcsömörlését elkerülheti, kiváltképp olyan bírák előtt, akik az erő és a hatalom, nem a jog vagy törvények alapján tárgyalnak, nem tudomásul veszik, hanem megszabják a tárgyalás idejét, és nem kötelesek megvárni, amíg a szónok jónak látja rátérni a tulajdonképpeni tárgyra, hanem gyakran maguktól figyelmeztetik, és ha elkalandozik, visszaterelik, és nyomatékosan tudtára adják, hogy sietős a dolguk.

(20.) Ki viselné most el a szónokot, ha gyengélkedésére hivatkozva kezdené? Ilyenek általában Corvinus bevezetései. Ki várná végig a Verres ellen írott öt könyvet? Ki győzné türelemmel az ellenvetésről és a praetori vádformuláról szóló végevárhatatlan tekercseket, amelyeket mint Marcus Tullius vagy Aulus Caecina érdekében elhangzott védőbeszédet olvasunk? Elébe vág mostanában a bíró a szónoknak, és ha az érvelés folyamatossága, a gondolatok sajátos színe, vagy a leírások csillogása és finom kidolgozása meg nem nyeri és el nem bűvöli, elfordul tőle. A jelenlevők sokadalma is, a hol odatóduló, hol szétszéledő hallgatóság már megszokásból követeli a derűs és tetszetős szónoklatot, és ugyanúgy nem tűri el a törvényszéken a sivár és fésületlen régiséget, mint ahogy a színpadon sem kívánja senki Roscius vagy Turpio Ambivius modorának utánzását. A tanulmányok üllőjére helyezett ifjak pedig, akik előrejutásuk érdekében szegődnek a szónokokhoz, nemcsak hallani akarnak, hanem haza is 'vinnének valami szépet és megjegyzésre méltót; tovább is adják egymás között, és gyakran városaikba és provinciáikba is megírják, ha finoman és tömören megfogalmazott gondolat csillant fel előttük, vagy választékos és költői formában kidolgozott téma kápráztatta el őket színességével. Mert megkövetelik már a szónoktól is a költői díszt, de nem az Accius vagy Pacuvius rozsdájától mocskosat, hanem a Horatius, Vergilius és Lucanus szentélyéből származót. Tehát ezeknek füléhez és ítéletéhez alkalmazkodván, a mi szónokaink nemzedéke szebb és díszesebb lett. És attól még nem kevésbé hatásosak a mi szónoklataink, amiért műélvezetet okozva jutnak a bíráskodók fülébe. Vajon ingatagabbnak vélheted-e a mostanában épített templomokat, mivel nem faragatlan kőből és ormótlan cserepekkel készülnek, hanem márványtól csillognak és aranytól ragyognak?

(21.) Én bizony kereken megmondom neked, hogy némely régiek olvasása közben alig tudom a nevetést, máskor pedig az álmosságot leküzdeni. És még csak nem is valamelyik tucatszónokról, Canutiusról vagy Attiusról beszélek, nem is Furniusról és Toraniusról, meg másokról, akik ugyanebben a kórházban ugyanezeket a csontokat és ezt az aszottságot találják szépnek; még Calvus is, bár emlékezetem szerint huszonegy könyvet hagyott ránk, alig egy-két kisebb beszédével elégít ki. És amint látom, mások sem térnek el véleményemtől: ugyan hányan olvassák el Cal-vusnak Asicius vagy Drusus ellen mondott beszédét? De, Herculesre! minden tanulni vágyó kezében ott forognak a „Vatinius ellen” című vádbeszédek, és ezek közül is kiváltképpen a második szónoklat, mert szó– és gondolati figurákkal ékes, a bírák füléhez alkalmazkodik, úgyhogy meg lehetünk győződve: Calvus is tudta, mi a jobb, és nem a jóakarat hiányzott belőle, hogy magasztosabban és nagyobb csínnal szóljon, hanem a tehetség és az erő. Mit mondjak Caeliusról? Természetesen azok a szónoklatai tetszenek, akár egészben, akár részleteiben, amelyekben korunk ragyogására és magasztosságára ismerünk. Mert a közönséges szavak és a tátongó szerkezet, a henye fogalmazású gondolatok mind régiségtől szaglanak, s véleményem szerint senki sem rajonghat annyira a régiségért, hogy Caeliust abban dicsérje, amiben régi. Nézzük el nyugodtan Gaius Caesarnak, hogy nagyszabású tervei és rendkívüli elfoglaltságai miatt az ékesszólás terén kevesebbet ért el, mint amennyit isteni tehetsége megkövetelt volna, ugyanúgy – Herculesre! – Brutust is engedjük át filozófiájának, mert még csodálói is elismerik, hogy szónoklataiban kisebbnek bizonyult hírénél. Ha ugyan nem akad valaki, aki Caesarnak Decidius Samnis, vagy Brutusnak Deiotarus király érdekében mondott beszédeit s a többi, hasonlóképpen gyenge és langymeleg könyvet olvassa, vagy éppen még költeményeiket is csodálja! Mert gyártottak verseket is, és a könyvtárakba tétették, nem különb sikerrel, mint Cicero, de szerencsésebben, mivel az ő versírói ténykedésükről kevesebben tudnak. Asinius is, bár közelebbi korban született, véleményem szerint a Meneniusok és az Appiusok között eltelt időben szerezte tudományát. Annyi bizonyos, hogy Pacuviust és Acciust utánozta nemcsak tragédiáiban, hanem szónoklataiban is: annyira darabos és száraz. A szónoklat pedig, miként az emberi test, csak akkor szép, ha nem dagadnak ki az erek, és nem lehet megszámlálni a csontjait, hanem kellő hőmérsékletű, jó vér ömlik el a tagokban, és kiugrik az izmok között, és még az inakat is pír borítja és éppen ezzel teszi széppé, Corvinust nem akarom bántani, mivel nem rajta múlt, mennyire tudta napjaink bőségét és fényét kifejezni; hiszen látjuk, mennyire volt összhangban akaratának vagy tehetségének ereje művészi ízlésével.

(22.) Ciceróra térek, aki ugyanúgy harcban állt kortársaival, mint én most veletek. Azok ugyanis a régieket csodálták, ő pedig korának ékesszólását tartotta többre, és semmi másban nem előzte meg inkább századának szónokait, mint éppen ízlés dolgában. Mert ő formálta elsőnek tökéletesre a szónoklatot: elsőnek alkalmazta a szóválasztás és a szerkesztés művészetét, derűsebb fejtegetésekkel is megpróbálkozott, és ő jött rá néhány találó megfogalmazásra, főleg azokban a szónoklataiban, melyeket már idősebb fejjel, élete vége felé alkotott, vagyis miután még inkább előrehaladt és a gyakorlatból, a kísérletezésekből megtanulta, melyik a legkülönb szónoklási mód. Mert korábbi szónoklatai nincsenek híjával a régiség hibáinak: gyenge a bevezetés, hosszadalmas az elbeszélés, terjengős a befejezés; nehézkesen indul neki, ritkán melegszik bele; kevés gondolatát zárja le csattanós és sziporkázó fordulattal. Semmit sem szemelgethetnél, semmit sem vihetnél belőlük haza; és mint az esetlen épületeknek, erős ugyan a faluk és tartós, de nem eléggé simára csiszolt és csillogó. Én pedig azt szeretném, ha a szónok, miként a bőkezű és jó ízlésű háztulajdonos, nemcsak azért húzna tetőt a feje fölé, hogy távol tartsa az esőt és a szelet, hanem azért is, hogy szemét és látását gyönyörködtesse; ha nemcsak olyan felszereléssel venné magát körül, amely mindennapi szükségleteit elégíti ki, hanem volna háztartásában aranyholmi és vésett kő is, amelynek kézbevételében és gyakori szemlélésében kedve telnék. Némely dolgokat pedig tartson távol magától, mivel már elavultak és dohosak: egyetlen szava se legyen olyan, mintha rozsda lepte volna, egyetlen gondolatát se szerkessze oly nehézkesen és művészietienül, mint az évkönyvek szerzői; kerülje a csúf és idétlen bohóckodást, tegye változatossá a szerkezetet, és ne zárja minden mondatát egy és ugyanazon a módon.

(23.) Nem akarom kifigurázni a „Szerencse kerekét”, meg a „verresi jogot” és azt a bizonyos, minden beszédben hárommondatonként, mély értelmű gondolat gyanánt elhelyezett „esse videatur”-t. Mert ezeket sem szívesen hoztam elő és még többet mellőztem, pedig csak ezeket csodálják és utánozzák azok, akik régi szónoknak mondják magukat. Senkit sem fogok megnevezni, beérem azzal, hogy erre az emberfajtára utaltam; úgyis ott forgolódnak a szemetek előtt mindazok, akik Luciliust olvassák Horatius helyett, és Lucretiust Vergilius helyett; akiknek Aufidius Bassus vagy Servilius Nonianus ékesszólása Sisennáéhoz vagy Varróéhoz képest hitvány, akik a mi korunkbeli szónoklattanítók fogalmazványait fitymálják, Calvuséit viszont csodálják. Ezeket, ha ó-modorukban a bíró előtt mesélnek, a hallgatók nem figyelik, a nép nem siet meghallgatni, de még a peres fél is alig tűri őket, hiszen kelletlenül és minden műgond nélkül, nem erővel, hanem böjtöléssel akarják azt a sokat hánytorgatott „egészséget” elérni. De hiszen az orvosok sem tartják jónak azt a fajta testi állapotot, amely aggódó vigyázat eredménye; kevés az, ha valaki nem beteg: én erőtől duzzadó és friss embereket akarok látni! Közel áll a gyengélkedéshez az, akiben csak az egészséget lehet dicsérni. Ti tehát, az ékesszólás fő mesterei, amennyire képesek vagytok rá és teszitek is, virágoztassá-tok fel századunkat az ékesszólás legszebb fajtájával. Mert látom, Messalla, hogy te is a régiek legörvendetesebb példáit követed, ti pedig, Maternus és Secundus, úgy elegyítitek a méltósággal a gondolatok csillogását és a szavak gondos megválasztását, úgy tudjátok kiszemelni a tárgyat, elrendezni az anyagot; valahányszor az ügy kívánja, oly gazdagon árad tehetségetek; valahányszor lehet, oly tömören szóltok, oly világosan adjátok elő gondolataitokat, úgy fejezitek ki érzelmeiteket, oly mértéktartóan valósítjátok meg a szabadság igényét, hogy ha kortársaink elismerését a rosszindulat és irigység akadályozza is, utódaink mégis az igazat fogják rólatok mondani.

(24.) Miután Aper ezt elmondta, Maternus így szólt:

– Ráismertek Aper barátunk erejére és tüzére? Micsoda sodrással, micsoda lendülettel védte meg századunkat! Milyen bőven áradó és változatos szavakkal rohanta le a régieket! Micsoda tehetséggel és ihletettséggel, ugyanakkor tudással és felkészültséggel vette át tőlünk a fegyvereket, amelyekkel nyomban ellenünk támadott! De ez mégse változtassa meg ígéretedet, Messalla. Mert nem is a régiek védelmezőjére van szükségünk, meg aztán – bár az imént dicséretben részesültünk – egyikünket sem hasonlítjuk azokhoz, akik ellen Aper kirontott. És ő maga sem így érzi, csak filozófusaink régi és gyakori szokása szerint vállalta az ellenfél szerepét. Fejtsd hát ki előttünk, de ne a régiek dicséretét, hiszen eléggé dicséri őket tulajdon hírük, hanem az okokat: miért távolodtunk el annyira az ő ékesszólásuktól, kiváltképpen mikor Cicero halálától napjainkig mindössze százhúsz évet tudott kimutatni a számvetés?

(25.) Erre Messalla így válaszolt:

–  Követni fogom, Maternus, a tőled előírt tervet, mert nem is kell hosszasabban vitáznunk Aperrel, aki, véleményem szerint, eleve csak egy megjelölésről kezdett vitát, mintha tulajdonképpen nem mondhatnók régieknek azokat, akik köztudomásúlag száz évvel ezelőtt éltek. Én pedig az elnevezés miatt nem csatázom; nevezze őket akár régieknek, akár eleinknek, akár más megjelöléssel, ahogy neki jobban tetszik, csak annyit ismerjen el, hogy az akkori idők ékesszólása különb volt. Beszédének még azzal a részével sem szállok vitába, hanem vallom, hogy több formája volt az ékesszólásnak még egyazon században is, nemhogy különbözőkben. De mint ahogy az attikai szónokok közt a főszerep Demosthenest illeti, a legközelebbi helyet pedig Aeschines és Hyperides, Lysias és Lycurgus foglalja el, közmegegyezés szerint mégis ez a szónoki nemzedék érdemes leginkább dicséretre, ugyanígy nálunk Cicero a többi kortárs szónokot megelőzte ugyan, Calvust és Asiniust, Caesart, Caeliust és Brutust azonban joggal helyezik mind a korábbiak, mind az utánuk következők elé. Nem fontos, hogy a részletekben különböznek egymástól, de általában megegyeznek. Feszesebb Calvus, erőteljesebb Asinius, csillogóbb Caesar, fanyarabb Caelius, méltóságosabb Brutus, magával ragadóbb, áradóbb és hatásosabb Cicero: mindannyian mégis egyazon egészséges ékesszólás képviselői, és ha valahányuk könyveit egyszerre vesszük kézbe, tudhatjuk, hogy bár különböző tehetségek, mégis bizonyos ízlés– és szándékbeli hasonlóság és rokonság van köztük. Mert az, hogy kölcsönösen kisebbítették egymást, és leveleik némely részleteiből kölcsönös rosszindulat derül ki, nem a szónok hibája, hanem az emberé. Mert azt hiszem, hogy mind Calvus, mind Asinius, de még maga Cicero is hajlamos volt irigykedni, féltékenykedni, és az emberi gyarlósággal járó egyéb hibákban is szenvedett. Közülük, úgy vélem, egyedül Brutus volt az, aki nem rosszindulatból, nem is irigységből, hanem őszintén és becsületesen nyilvánította ki szívbeli meggyőződését. Vagy talán az irigykedett volna Ciceróra, aki szerintem még Caesart sem irigyelte? Ami Servius Galbât és Gaius Laeliust illeti, vagy másokat a régebbiek közül, ha már egyszer Aper folyvást bántja őket, nincs szükség védőre, mert bevallom, hogy kisded vagy még nem egészen serdült korú ékesszólásuknak csakugyan voltak bizonyos fogyatkozásai.

(26.) Egyébként, ha mellőzzük azt a kérdést, melyik az ékesszólás legkülönb és legtökéletesebb neme, és választanunk kellene a szónoklás formái között, Herculesre, inkább óhajtanám Gaius Gracchus lendületét, vagy Lucius Crassus érettségét, mint Maecenas kibodorított fürtjeit, vagy Gallio szócsengettyűit, mert annyival helyénvalóbb a szónoklatot akár durva gyapjútógába öltöztetni, semmint utcalányhoz illő, tarka ruhákkal feltűnővé tenni. Mert az bizony nem szónoki, de, Herculesre, még csak nem is férfihoz méltó divat, amelyet a legtöbb korunkbeli előadó úgy alkalmaz, hogy szertelen szóválasztásával, sekélyes gondolataival és zabolátlan szerkesztésmódjával színészi hatások elérésére törekszik. És amit meghallgatni sem volna szabad: sokan érdem, dicsőség és tehetség helyett azzal hencegnek, hogy énekelve és táncot lejtve adják elő szövegeiket. Innen származik az a szégyenletes és fonák, mégis gyakori megállapítás, hogy a mi szónokaink lágy mozdulatokkal szónokolnak, a színészek meg ékesszólóan táncolnak. Én nem tagadnám, hogy Cassius Severust (Aper barátunk csak őt merte nevén nevezni), ha az utána következőkhöz mérjük, igenis szónoknak mondhatjuk, bár írásainak nagy részében több az epe, mint a vér. Mert ő az első, aki nem törődve a dolgok rendjével, mellőzve a szavak használatában kötelező mértéktartást és szemérmet, még az igénybe vett fegyvereket is hozzá nem értően forgatja, és nagy igyekezetében, csak hogy üthessen, állásából kivetve többnyire nem harcol, hanem dulakodik. Egyébként, mint mondottam, az utána következőkkel összehasonlítva, mind sokoldalú képzettségével, mind finom elmésségével, mind pedig tehetségének erejével messze felülmúlja a többieket, akik közül Aper senkit megnevezni és mintegy csatasorba állítani nem volt hajlandó. Pedig én azt vártam, hogy Asinius, Caelius és Calvus megvádolása után egy másik csapatot vonultat fel, és több, de legalább ugyanannyi szónokot nevez meg, akik közül az egyiket Ciceróval, a másikat Caesarral, majd a következőket megint másokkal állíthatjuk szembe. Ő viszont beérte a régi szónokok név szerint való ócsárlásával, a következők közül senkit nem mert dicsérni, legfeljebb közösen és általánosságban, mert, gondolom, attól félt, hogy sokakat bántana meg, ha néhányat kiragadna. Mert ugyan hány iskolamesternek nem az az egyéni meggyőződése, hogy magát Cicero elé, de természetesen Gabinianus mögé sorolhatja? Én azonban nem félek néven nevezni egyeseket, hogy az előtárt példákból annál könnyebben kitűnjék, miképpen tört meg fokról fokra és hogy vesztett egyre inkább súlyából az ékesszólás.

(27.) – Hagyd – szólt Maternus, – és inkább váltsd be ígéretedet. Mert nem arra a végkövetkeztetésre óhajtunk jutni, hogy a régiek különb szónokok voltak, – amit legalábbis én mindig vallottam, – hanem azokat az okokat kutatjuk, amelyekkel, iménti kijelentésed szerint, annyit foglalkoztál, de nyilván szelídebben és napjaink ékesszólására kevésbé neheztelve, mint amióta Aper, elődeidet sértegetve, téged is megbántott.

– Engem – szólt Messalla, – nem bántott meg Aper barátom fejtegetése, de nektek sem illik megbotránkoznotok, ha valami történetesen sérti a fületeket, hiszen ismeritek az ilyenfajta beszélgetéseknek azt a szabályát, hogy ki-ki a baráti hangulat megrontása nélkül előadhatja szívbeli meggyőződését.

–  Folytasd hát, – szólt Maternus, – és ha a régiekről beszélsz, élj a régiek szabadságával, amelytől alkalmasint még jobban elfajzottunk, mint ékesszólásuktól.

(28.) És Messalla folytatta:

–  Nem rejtett okokat kutatsz, Maternus, nem is olyanokat, amelyek akár teelőtted, akár Secundus vagy Aper előtt ismeretlenek, még ha nekem osztjátok is ki azt a szerepet, hogy adjam elő valamennyiünk közös véleményét. Ugyan ki ne tudná, hogy az ékesszólás, csakúgy, mint a többi művészet, messze szakadt ama bizonyos régi dicsőségtől, de nem ember hiányában, hanem az ifjúság tétlenkedése, a szülők nemtörődömsége, a tanítók tudatlansága és a régi erkölcs feledésbe merülése miatt? Ezek a bajok először Rómában ütötték fel a fejüket, majd Italia-szerte elterjedtek, most pedig már a provinciákat árasztják el. A ti bajaitokat ti jobban ismeritek, én csak a városról, Róma sajátos és hazai hibáiról fogok beszélni, melyek már a csecsemőket is fogadják, és amelyek az életkorok egymást követő során át csak halmozódnak, de előbb őseinknek a gyermek gondozásával és nevelésével kapcsolatos szigorúságáról és fegyelméről bocsátok előre néhány szót. Mert hajdan a tiszta életű anyától született fiú nem vásárolt dajka szobájában, hanem anyja kebelén és ölében nevelkedett, kinek legfőbb dicsérete az volt, hogy vigyázott a házra, és gondozta gyermekeit. Választottak pedig egy idősebb nőrokont, akinek kipróbált erkölcseire és tapasztalatára a család minden gyermekét rábízhatták; aki előtt sem mondani nem lehetett olyat, ami rút lett volna, sem tenni, ami nem látszott tisztesnek. A gyermekeknek nemcsak tanulmányaira és házi foglalatoskodására, hanem pihenésére és játékaira is bizonyos szent hivatástudattal és szeméremmel ügyelt. Amint olvashatjuk, így irányította Cornelia a Gracchusok nevelését, így Aurelia Caesarét, így Ada Augustuses és így nevelte fel mindhárom anya a fő méltóságra hivatott gyermekeket. Ez a fegyelem és szigorúság arra szolgált, hogy kinek-kinek tiszta, érintetlen és bűnöktől még el nem torzított természete mindjárt teljes igyekezettel ragaszkodjék a tisztes foglalkozásokhoz, és akár a katonáskodáshoz, akár a jogtudományhoz, akár az ékesszólás tanulmányozásához érzett hajlandóságot, csak azt művelje, azt szívja egészen magába.

(29.) Bezzeg most az újszülöttet rábízzák valami görög nőszemélyre, aki mellé még a szolgasereg néhány tagját adják, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. Ezek meséivel és tévelygéseivel itatódnak át azon nyomban a zsenge és tapasztalatlan lelkek; és az egész házban senki nem gondolja meg, mit mond vagy tesz a beszélni még nem tudó úrfi előtt. De a szülők sem tisztességre és szerénységre szoktatják apró gyermekeiket, hanem zabolátlanságra és szájaskodásra, miáltal lassanként beléjük fészkelődik a szemérmetlenség és az, hogy semmibe veszik mind a magukét, mind a másét. Úgy látszik tehát, hogy városunk sajátos és jellemző hibái, a színészimádat, meg a gladiatormérkőzések s lóversenyek iránt érzett szenvedély, már szinte az anyaméhben megfogamzanak, és ha ezek foglalják el és szállják meg a lelket, mennyicske hely marad a tisztes művészetek számára? Hányat találsz köztük, aki otthon másról ejt szót? Beszélnek-e másról a fiatalok, ha előadóteremben hallgatjuk őket? De a tanítók is erről társalognak leggyakrabban hallgatóikkal, hisz nem a fegyelem szigorúságával, nem is képességük próbára tételével toboroznak tanítványokat, hanem megkörnyékező köszöntgetéssel és a hízelgés csábszavaival.

(30.) Csak futólag említem, hogy a tanulók elemi ismereteivel ugyancsak vajmi keveset törődnek: sem a szerzők olvasására, sem a hajdankor tanulmányozására, sem a dolgok, személyek vagy korok megismerésére nem fordítanak kellő gondot. Bezzeg felkeresik az úgynevezett rhetorokat! Rögtön el fogom mondani, hogy ez a hivatás mikor honosodott meg városunkban, és hogy őseink szemében menynyire nem volt semmi tekintélye, csak még arra is vissza kell nyúlnom, hogy értesüléseink szerint milyen kiképzésben részesültek azok a szónokok, akiknek véget nem érő fáradságát, mindennapi elmélkedéseit és a tudományok minden ágában folytatott kitartó gyakorlatait tulajdon műveik tárgyalják. Nyilván ismeritek Cicerónak „Brutus” című könyvét, amelynek második részében, – mert az első a régi szónokokat ismerteti, – a maga indulását, a maga felemelkedését, mintegy a maga ékesszólásának fejlődését adja elő: Quintus Muciusnál polgári jogot tanult, az akadémikus Philonnál, a sztoikus Diodotusnál a filozófia minden részét mélyen magába szívta; és nem elégedvén meg azokkal a tanítókkal, akiket a városban hallgathatott, Achaiát és Kisázsiát is végigjárta, hogy valamennyi művészet valamennyi változatát elsajátítsa. Így aztán – Herculesre! – Cicero könyveiben kézzelfoghatóan megmutatkozik, hogy sem a geometria, sem a zene, sem az irodalomtudomány, és általában egyetlen szabadhoz illő művészet ismerete sem hiányzott belőle, megismerte mind a dialektika finomságait, mind az erkölcstan hasznosságát, mind pedig a természeti jelenségek mozgását és okait. Mert így van ez, kitűnő barátaim, így bizony: nagy felkészültségből, igen sok művészet ismeretéből és mindenre kiterjedő tudásból fakad és árad oly bőven az a csodálatra méltó ékesszólás; és a szónoki erőt és képességet nem lehet, mint más egyebet, szűk és kurta határok közé szorítani, hanem az szónok, aki minden kérdésről szépen, tetszetősen és meggyőzően, a tárgy méltóságához illően, az adott helyzetben hasznosan, a hallgatók gyönyörűségére tud szólni.

(31.) Ez volt ama bizonyos régiek meggyőződése, és jól tudták, hogy ennek eléréséhez nem a rhetoriskolai szónoklatokra van szükség, nem is arra, hogy kiagyalt és az igazságnak közelében sem járó vitatkozásokkal csak nyelvüket és hangjukat gyakorolják, hanem arra, hogy olyan készségekkel telítődjenek, amelyekkel a jó és rossz dolgokról, tisztesről és becstelenről, az igazságosról és igazságtalanról szokás tárgyalni, mert ez a szónoki művészet alapanyaga. Mert a törvényszéken általában az igazságról, a megfontoló jellegű beszédekben (a hasznosságról, a dicsérő beszédekben) az erényről esik szó, mindenesetre úgy, hogy többnyire keverednek. Áradó bőséggel, változatosan és ékesen csak az szólhat mindenről, aki ismeri az emberi természetet, az erények jelentőségét, a bűnök fonákságát, valamint azoknak a jelenségeknek az értelmét, amelyek sem erénynek, sem bűnnek nem számíthatók. Ezekből a forrásokból ered az is, hogy könnyebben tüzeli fel vagy csillapítja le a bíró indulatát, aki tudja, mi a harag, és hathatósabban késztet könyörületre, aki tudja, mi a könyörületesség, és milyen lelki folyamatok váltják ki. Az e készségekben s gyakorlatokban járatos szónok, akár ellenséges vagy elfogult, irigykedő, lehangolt vagy rettegő hallgatóság előtt kell beszélnie, az érzelmek ütőerén fogja tartani a kezét, és úgy nyúl mindenhez, úgy mérsékli szónoklatát, ahogy kinek-kinek a természete kívánja, hiszen rendelkezésére áll és mindenféle felhasználásra elő van készítve minden eszköz. Vannak, akikben a feszes, rövidre fogott és minden egyes érvből rögtön következtető beszédmód több bizalmat ébreszt: ilyenek előtt hasznos lesz, hogy foglalkoztunk dialektikával. Másokat inkább az áradó, egyenletes és közhelyekből táplálkozó szónoklat gyönyörködtet: hogy őrájuk hathassunk, a peripatetikusoktól fogunk alkalmas és minden vitához felhasználható fejtegetéseket kérni. Az akadémikusok harci készséget adnak majd, Plato szárnyalást, Xenophon kellemes stílust; még az sem helytelen, ha a szónok segítségül veszi és a helyzet kívánalmainak megfelelően felhasználja Epicurus és Metrodorus néhány tisztes tételét. Mert hiszen nem filozófus lebeg a szemünk előtt és nem is a sztoikusok követője, hanem olyan személy, akinek egyes készségeket kimerítően kell ismernie, és valamennyibe bele kell ízlelnie. Ezért volt az, hogy a régi szónokok a polgári jog ismeretét is a magukénak mondhatták, de irodalomtudománnyal, zenével, geometriával is át voltak itatva, mert előfordulnak olyan esetek, — mégpedig gyakorta, sőt majdnem mind ilyen, – amelyekben kívánatos a jog ismerete, a legtöbb ügyben pedig amazoknak a tudása is szükséges.

(32.) És senki közbe ne vesse: elegendő, ha alkalomadtán betanulunk valami egyszerűt és arra az egy esetre vonatkozót. Mert először is másképpen hasznosítjuk tulajdon, másképpen alkalmilag kölcsönkért ismereteinket, s nyilván nagy a különbség, vajon a magáéból ad-e elő valaki, vagy mástól kéri. Meg aztán a sokoldalú tudás egyéb dolgok intézése közben is díszünkre válik, és amikor legkevésbé hinnéd, akkor is kitűnik és kimagaslik. S ezt nemcsak a tanult és okos hallgató, hanem a nép is észreveszi és mindjárt kész a dicséretre, megvallja, hogy az illető csakugyan tanult, végigjárta az ékesszólás iskoláját, igazi szónok. Ilyen pedig, állítom, csak az lehet és mindig is csak az lehetett, aki, mint a minden szükséges fegyverrel felszerelt katona a csatába, minden szükséges készséggel felfegyverkezve vonul ki a fórumra. Ezzel annyira nem törődnek korunk szónokai, hogy nyilvános szerepléseik során is a köznapi nyelv csúnya és szégyenletes hibáin kapjuk rajta őket; hogy nem ismerik a törvényeket, nem emlékeznek senatusi határozatokra, a polgári jogból még csúfot is űznek, a filozófia tanulmányozásától és a bölcsek tanításaitól pedig teljes valójukban reszketnek. Egynéhány közhelybe és vértelen elmésségekbe gyömöszölik bele az ékesszólást, mintha kiűzték volna birodalmából, úgy, hogy az a művészet, amely hajdan minden többinek uraként, fényes kísérettel kápráztatta el az embereket, most megnyirbálva és megcsonkítva, minden díszéből, minden tisztességéből, hogy ne mondjam: szabad embernek kijáró jogaiból kiforgatva, szinte az egyik legpiszkosabb mesterség tananyagává süllyedt. Véleményem szerint ez az első és legfőbb oka annak, hogy a régi szónokok ékesszólásától annyira távol estünk. Ha tanúkra van szükség, kit nevezzek meg előbb, mint a görögök közül Demosthenest, aki a hagyomány szerint Plato legbuzgóbb hallgatója volt? De Cicero is, ha jól emlékszem, ezekkel a szavakkal mondja el, hogy amit az ékesszólás terén elért, azt nem a rhetoriskoláknak, hanem az Akadémia ligetének köszönheti. Vannak egyéb okok, komolyak és súlyosak, amelyeket nektek volna illő feltárnotok, mivel én a magam tisztét már elvégeztem, és szokásom szerint most is elég sokakat megbotránkoztattam, akik ha történetesen tudomást szereznek eszmefuttatásomról, biztosan azt fogják mondani, hogy mikor a jog és bölcsészet ismeretét a szónok számára szinte elengedhetetlennek dicsértem, hóbortos kedvteléseimnek tapsoltam. (33.) És Maternus így szólt:

–  Szerintem bizony vállalt tisztednek annyira nem tettél még eleget, hogy éppen csak belekezdtél: valamiféle alapelveket és néhány körvonalat mutattál meg, mert elmondottad, milyen készségekkel szerelkeztek fel a régi szónokok általában, s megmutattad a különbséget a mi tunyaságunk és tudatlanságunk, illetve az ő buzgó és termékeny fáradozásaik között. A többit még várom, hogy amiképpen tőled megtanultam, mit tudtak azok, vagy nem tudunk mi, úgy azt is megtudjam, milyen gyakorlatokkal szokták volt a fórumra igyekvő ifjak tehetségüket erősíteni és táplálni. Mert azt hiszem, te sem fogod tagadni, hogy nem csupán készségben és ismeretekben, hanem sokkal inkább a képességben és a gyakorlatban rejlik az ékesszólás titka, és barátaink arca is ezt mutatja.

Miután Aper és Secundus egyaránt rábólintott, Messalla, mintegy elölről kezdve, így szólt:

–  Mivel a régi ékesszólás kezdeteit és csíráit, úgy látszik, kellőképpen bemutattam annak kifejtésével, hogy a régi szónokok mely készségekben szoktak volt kapni oktatást és képzést, most gyakorlataikat veszem sorra. Bár a készségekkel eleve együtt jár a gyakorlás, és az ember csak akkor foghat fel oly sok nehezen megközelíthető és sokféle dolgot, ha ismereteihez elmélkedés, az elmélkedéshez képesség, a képességhez pedig szónoki gyakorlat járul. Ebből következik, hogy felfogni, amit előadsz, és előadni, amit felfogtál – voltaképpen ugyanaz. De aki ezt homályosabbnak találja és az ismereteket különválasztja a gyakorlattól, annyit bizonyára el fog ismerni, hogy az iskolázott és ezekkel a készségekkel eltöltött lélek sokkal jobban felkészülve fogja azokat a gyakorlatokat látogatni, amelyek sajátosan szónokokhoz illőnek számítanak.

(34.) Tehát eleink korában a fórumra és az ékesszólásra készülő ifjút eleve beavatták az otthon elnyerhető ismeretekbe, megtömték tisztes tanulmányokkal, majd apja vagy rokonai elvitték ahhoz a szónokhoz, aki a polgárok között az első helyet foglalta el. Hogy a nyomában legyen, mindig kövesse, minden szavát hallja, akár a törvényszéken, akár a népgyűléseken, annyira megszokta, hogy még szóváltásait is magába szívta és vitáit is végighallgatta, s hogy úgy mondjam, a csatában tanult meg harcolni. Ez nagy gyakorlatot, jókora állhatatosságot, a lehető legjobb ítélőképességet biztosította mindjárt az ifjaknak, mivel mindenki szeme előtt fáradoztak és a legveszélyesebb helyzetekben, ahol senki büntetlenül oktalanságot vagy következetlenséget nem szólhatott, mert a bíró visszautasította, és ellenfele a fejére olvasta, de még a meghívott jogi szakértők is bosszúsan elhárították. Tehát mindjárt az igazi és romlatlan ékesszólással itatódtak át, és bár egyetlen személyt követtek, mégis a sokféle peres ügyben a kor minden vezető szónokát megismerhették, s bőségesen tapasztalhatták a hallgatóság állásfoglalásának változatosságát, amiből könnyen megállapíthatták, kiben mit tartanak helyesnek, vagy mi nem tetszik. Tehát nem hiányzott a legjobb, körültekintően megválasztott tanító, aki az ékesszólás igazi arcát, nem hiú hasonmását mutatta meg; sem az ellenfelek és vetélytársak, akik fegyverrel, nem fakarddal küzdöttek; sem irigyekből és jóakarókból toborzódó, mindig népes, mindig új hallgatóság, úgyhogy sem a helyes, (sem a helytelen) szavak nem maradtak titokban. Hiszen tudjátok, hogy az a bizonyos nagy és tartós szónoki hírnév nem kevésbé terem az ellenfél padsoraiban, mint a magunkéiban, sőt onnan erőteljesebben támad, ott megbízhatóbban izmosodik. És, Herculesre! ilyen tanítók keze alatt az a bizonyos ifjú, akiről beszélünk – szónokok tanítványa, a fórum hallgatója, törvényszékek látogatója, akit mások próbái neveltek és szoktattak, aki mindennapi hallomásból ismeri a törvényeket, akinek nem új a bírák arca, nem szokatlan a népgyűlések gyakori látványa, és aki sokszor kiismerhette a nép fülét, – akár a vádat vállalta, akár a védelmet, egyedül és egymagában is mindjárt helytállt akármilyen ügyben. Tizenkilenc éves korában támadta meg Lucius Crassus Gaius Carbót, huszonegyedik évében Caesar Dolabellát, a huszonkettedikben Asinius Pollio Gaius Catót, Calvus korban nem sokkal előbb járva Vatiniust, mégpedig olyan beszédekkel, amelyeket még ma is csodálattal olvasunk.

(35.) Bezzeg most fiataljainkat elviszik az úgynevezett rhetorok iskoláiba, akik kevéssel Cicero előtt tűntek fel és nem tetszettek őseinknek, amint ez abból is nyilvánvaló, hogy Crassus és Domitius censori parancsára be kellett zárniuk, mint Cicero mondja, „az orcátlanságnak ezt az iskoláját”. De amint már elkezdtem mondani, elviszik őket az iskolákba, melyekben nem egykönnyen tudnám megmondani, hogy maga a hely, a többi tanuló, vagy a tanulmányok mineműsége okoz-e több kárt tehetségüknek. Mert a hely egyáltalán nem parancsol tiszteletet, csak ugyanolyan tudatlanok teszik be oda a lábukat; a tanulótársak sem segítik az előrehaladást, hisz gyermekek gyermekek között és ifjak ifjak között egyforma gondatlansággal beszélnek és hallgatják egymást; a gyakorlatok pedig jórészt nem érik el céljukat. Mert tudvalevőleg kétféle anyaggal szoktak foglalkozni a rhetoriskolákban: tanácsadó és vita jellegűvel. Ezek közül a suasoriákat, mintha bizony könnyebbek volnának és kevesebb körültekintést igényelnének, a gyermekeknek adják ki, a controversiákat pedig a serdültebbeknek osztják, de milyeneket, hitemre! és milyen hihetetlenül mesterkélteket! A következő lépés pedig az, hogy a valóságtól elrugaszkodó anyaghoz igazítják az előadást is. így van az, hogy a zsarnokölők kitüntetéseit, a meggyalázott szüzek bosszúóhajait, a dögvész ellenszereit, anyák vérfertőzését, vagy amit csak az iskolákban naponta tárgyalnak, a fórumon viszont ritkán vagy soha, ők harsány szavakkal fejtegetik: de ha egyszer valóságos bírák elé kerülnek. . .

(36.) … a dolgon gondolkozni. Semmi közönségeset, semmi földhöz tapadót nem tudott kiejteni. A nagy ékesszólás olyan, mint a láng: anyag kell táplálásához, mozgás a felszításához, és égés közben világít. Ugyanez az ok vitte előre a mi államunkban is a régiek ékesszólását. Mert bár korunk szónokai is elérték azt, ami rendezett, békés és boldog közviszonyok között a szónoknak kijuthat, mégis – gondolják, – többre vitték volna abban a felfordulásban és zabolátlanságban, amikor az általános kavarodásban és egyetlen irányító híján minden szónok annyira számított okosnak, amennyire rá tudta venni a tanácstalanul tévelygő népet. Ebből fakadtak a mindig újabb és újabb törvények és a népszerűség, ebből a majdnem az emelvényen éjszakázó tisztviselők szónoklatai, ebből a hatalmas vádlottak elleni támadások és még a ház népére is kiterjedő ellenségeskedések, ebből az előkelők csoportosulásai és a senatusnak a nép ellen folytatott állandó csatározásai. Mindez, ha külön-külön széthúzást idézett is elő az államban, mégis sorompóba szólította az akkori idők ékesszólását és szemlátomást nagy jutalmakkal halmozta el a szónokokat, mivel minél hatásosabban tudott valaki beszélni, annál könnyebben nyerte el a tisztségeket, a tisztségek viselése közben annál inkább megelőzte társait, annál kedveltebb lett a főemberek előtt, tekintélyesebb a senatusban, ismertebb és nevesebb a nép körében. Tele voltak még idegen nemzetiségű cliensekkel is; a provinciákba induló, az onnan visszatérő hatósági személyek is felkeresték őket, hogy tisztelegjenek előttük; a praetori és consuli méltóság szinte magától hívta őket; még magánemberként sem voltak hivatali hatalomnak híjával, hiszen mind a népet, mind a senatust tanácsukkal és tekintélyükkel irányították. Sőt az volt az általános meggyőződés, hogy ékesszólás nélkül az államban senki el nem nyerhet, sem meg nem tarthat tekintélyes és kiemelkedő helyet. És ezen ne is csodálkozzunk, hiszen még akaratuk ellenére is a nép elé kellett járulniuk; kevés volt a senatusban csak úgy röviden nyilvánítani véleményt, ha valaki tehetségével és ékesszólásával is nem védte meg nézetét; akit valamely gyanú vagy vád alapján törvény elé idéztek, annak a maga szavával kellett válaszolnia; a nyilvános törvényszéki tárgyalásokon még tanúvallomást is nem a távolból, nem is írásban, hanem nyilvánosan és személyesen kellett tenniük. így az ékesszólás kiemelkedően nagy jutalmaihoz nagy kényszer is járult, és amiképpen ékesszóló hírében állni szépnek és dicsőnek, ugyanúgy ennek ellenkezője: a némaság és nyelvtelenség látszata csúfságnak számított.

(37.) Tehát nem kevésbé ösztönözte a szégyenérzet, mint a jutalom, hogy vigyázzanak: patronusok helyett cliensek közé ne soroltassanak, őseiktől rájuk hagyományozott kapcsolataik másokra ne szálljanak, nehogy tehetetlen és meg nem felelő személyek hírébe jutva a tisztségeket ne tudják megszerezni, vagy a megszerzetteket rosszul lássák el. Nem tudom, kezetekbe kerültek-e már azok a régi írások, amelyek a régiségkedvelők könyvtáraiban ma is megvannak, – összegyűjtésükön legfőképp Mucianus fáradozik, – és amelyekből, ha jól emlékszem, tizenegy kötetnyi senatusi jegyzőkönyvet, valamint három leveleskötetet össze is állítottak és kiadtak. Ezekből megtudhatjuk, hogy Cnaeus Pompeius és Marcus Crassus hatalma nem csupán erejükön és fegyvereiken, hanem tehetségükön és ékesszólásukon is nyugodott; a Lentulusok, Metellusok, Lucullusok, Curiók és más előkelőségek sokan rengeteg fáradságot és gondot pazaroltak ezekre a tanulmányokra, és senki azokban az időkben nagy hatalmat valamiféle ékesszólás nélkül nem tudott elérni. Ehhez járult a vádlottak híre és a perek nagysága, ami már önmagában is igen sokat jelent az ékesszólásnak. Mert nagy különbség, hogy tolvajlásról, vagy a praetori vádformulákról és közbelépésről kell-e szónokolnod, vagy a választógyűlés megvesztegetéséről, a szövetségesek kifosztásáról és római polgárok kivégzéséről. Jobb ugyan, ha ilyen visszásságok nem esnek meg, és azt kell a legjobb államrendnek tartanunk, amelyben semmi ilyet el nem szenvedünk, – de amikor megestek, kimeríthetetlen anyagot szolgáltattak az ékesszólás számára. Mert az ügyek nagyságával arányosan növekszik a tehetség ereje, és senki sem tud ragyogó és figyelemre méltó beszédet összehozni, csak ha megfelelő ügyre bukkan. Nem azok a beszédek teszik, gondolom, Demosthenest híressé, amelyeket gyámjai ellen szerkesztett, sem Publius Quinctius vagy Licinius Archias megvédelmezése Cicerót nagy szónokká; Catilina, Milo, Verres és Antonius övezte ezzel a hírnévvel, nem mintha fontos volna az államnak rossz polgárok léte, csak hogy ezáltal bőséges beszédanyaghoz jussanak a szónokok, hanem – mint már több ízben utaltam rá, – kérdésünkre gondoljunk és tartsuk szem előtt, hogy mi olyan dologról beszélünk, amely könnyebben sarjad zavaros és nyugtalan időkben. Ki ne tudná, hogy hasznosabb és jobb élvezni a békét, mint háborúban gyötrődni? Mégis több jó harcost terem a háború, mint a béke. Hasonló az ékesszólás helyzete. Mert minél gyakrabban állt már ki mintegy csatára, s minél több csapást osztott és kapott, s minél különb ellenfeleket s hevesebb harcokat választott magának, annál méltóságosabb, kiválóbb és épp ama kockázatok miatt hírneves személyként forog az emberek ajkán, akik – természettől fogva – szívesebben szemlélik gondtalanul mások veszedelmét.

(38.) Áttérek a hajdani törvényszékek szervezetére és szokásaira. Most gyakorlatiasabbak lettek ugyan, az ékesszólást mégis az a fórum serkentette inkább, ahol senki sem kényszerült arra, hogy szónoklatát néhány órán belül befejezze, szabadon el lehetett napolni a tárgyalásokat, és ki-ki maga szabott határt mondanivalójának, és sem a napok, sem a védők számát nem korlátozták. Mindezt Cnaeus Pompeius fogta szorosabbra először harmadik consulsága alatt, s mintegy féket vetett az ékesszólásra, de csak annyira, hogy továbbra is minden a fórumon, minden a törvények szerint, minden a praetorok előtt folyt le. Azt, hogy mennyivel nagyobb jelentőségű ügyek zajlottak hajdanában, mi sem bizonyíthatná nyomósabban, mint az, hogy a most legáltalánosabb százszemélyes ügyeket egyéb bíróságok tekintélye egészen homályba borította, miért is sem Cicerónak, sem Caesarnak, sem Brutusnak, sem Caelius-nak, sem Calvusnak, de egyáltalán egy neves szónoknak sem olvassuk a százszemélyes bíróság előtt mondott beszédét, kivéve Asiniusnak „Urbinia örökösei érdekében” című szónoklatait, amelyeket azonban Pollio is az isteni Augustus uralkodásának derekán tartott, miután az idők hosszas nyugalma és a nép megszakítatlan tétlensége, a senatus folytonos csendje és főképp a princeps szigorú rendje, mint mindent, így az ékesszólást is megbékéltette.

(39·) Nevetséges apróságnak fogjátok esetleg találni, amit most mondok, mégis elmondom, már csak azért is, hogy nevessetek rajta. Gondolunk-e arra, hogy mennyire lealacsonyították az ékesszólást azok a köpönyegek, amelyekbe befűzve és mintegy bezárva csevegünk a bírákkal? Mennyi erőt vonnak el hitünk szerint a szónoklattól azok az előadótermek és levéltári helyiségek, amelyekben hovatovább az ügyek nagy részét intézik? Mert amiképpen a lovak nemes volta a futópályán bizonyosodik be, éppen úgy van szónoki küzdőtér is, amelyen, ha nem szabadon és kötelékek nélkül száguldanak, elcsenevészesedik és megtörik az ékesszólás. De még az alaposságot és a stílusra fordított aggodalmas gondot is akadálynak érezzük, mivel a bíró gyakorta megkérdi, mikor kezdjük már el, és akkor az ő kérdéséhez kapcsolódva kell belekezdenünk. A bizonyítás és a tanúvallomások közben is gyakorta csendet parancsol. Ilyen körülmények között alig egy-két hallgató tart ki a szónok mellett, és a tárgyalás szinte pusztaságban folyik. Pedig a szónoknak kiáltozásra s tetszésnyilvánításra van szüksége, szinte valamiféle színházra. Ilyesmi a régi szónokoknak mindennap kijutott, amikor annyian és egyben oly nagy hírességek tették szűkké a fórumot, amikor nemcsak a cliensek és a tribusbeliek, hanem municipiumi küldöttségek, sőt még Italia egy része is felsorakozott a veszélybe sodródottak mellett; amikor a legtöbb törvényszéki tárgyaláson joggal hihette a római nép, hogy érdeke fűződik a döntéshez. Eléggé köztudomású, hogy Gaius Cornelius és Marcus Scaurus, Titus Milo, Lucius Bestia és Públius Va-tinius bevádolására, illetőleg védelmére az egész polgárság összecsődült, úgy, hogy az együtt küzdő nép szenvedélye még a legfagyosabb szónokot is felrázhatta, valósággal tűzbe hozta. Herculesre, így foroghatnak közkézen olyan beszédek, melyeknek szerzőit még ma sem más szónoklataik alapján becsülik igazán.

(40.) Meg aztán a megszakítás nélkül folyó népgyűlések, és az, hogy jogukban állt a leghatalmasabbakba is belekötni, sőt az ilyen ellenségeskedések dicsőséggel jártak, hisz igen sok ékesszóló még Publius Scipiót, Sullát vagy Cnae-us Pompeiust sem kímélte, és a főemberek megtámadásához – már amilyen az irigység természete – színészek módjára a nép fülét is igénybe vették:  mennyire feltüzelte mindez a tehetségeket, valósággal lángra lobbantotta a szónokokat!

Nem nyugalmas és békés dologról beszélünk, amely a derekasságnak és szerénységnek örvend; ellenkezőleg: az a bizonyos nagy és nevezetes ékesszólás a zabolátlanság neveltje, amelyet az ostobák szabadságnak neveznek, társa a zendülésnek, a féktelen nép ösztökélője, híjával a tekintélytiszteletnek, híjával a szigorúságnak, makacs, vakmerő, követelőző – vagyis jól elrendezett államokban létre sem jöhet. Ugyan melyik lacedaemoni, melyik cretai szónokról hallhatunk? A hagyomány szerint ezekben az államokban volt a legszigorúbb fegyelem és a legszigorúbb törvény. De nem tudunk a macedónok és perzsák, vagy általában egyetlen olyan nép szónoki művészetéről sem, amelyet biztos uralom tartott kordában. Rhodusiak voltak néhányan, annál többen athéni szónokok, vagyis akiknél mindent tehetett a nép, mindent a hozzá nem értők, mindent – hogy úgy mondjam – mindenki. A mi államunk is – amíg tévelygett, amíg pártviszályok, nézeteltérések és meghasonlások közt emésztődött, amíg nem volt a fórumon béke, sem a senatusban egyetértés, sem a törvényszékeken mértéktartás, amíg nem járt ki a feljebbvalóknak tisztelet, és nem ismertek mértéket a tisztségviselők – kétségtelenül erőteljesebb ékesszólást érlelt, miként a feltöretlen földön is néha bujább a növényzet. De a Gracchusok ékesszólását sem értékelte annyira a köz, hogy eltűrje törvényeiket is, és Cicero sem jól váltotta meg ékesszóló hírét ilyen halállal.

(41.) így az is, ami a régi szónokoknak megmaradt: a fórum, nem a hibátlan és nem is teljesen a közóhajnak megfelelően rendezett állam bizonysága. Mert ki hív bennünket védelmül, ha nem a bűnös vagy nyomorult? Melyik vidéki város csatlakozik clienseinkhez, ha nem az, melyet vagy a szomszéd, vagy belső meghasonlás bánt? Melyik provinciát védhetjük, ha nem azt, amelyet fosztogatnak s zaklatnak? Bár jobb, ha az embernek nincs oka panaszra, mintha védelmet kell keresnie. Ha olyan államot találnának fel, amelyben senki sem vétkezik, fölösleges volna az ártatlanok között a szónok, miként egészségesek közt az orvos. Mégis, ahogy kevésbé általános és kevésbé is fejlődő az orvosi művészet olyan népeknél, amelyek szilárd egészséggel és gyógyításra nem szoruló testi alkattal rendelkeznek, ugyanígy kisebb a szónokok becsülete s fakóbb a hírnevük ott, ahol jók az erkölcsök, és az alattvalók készségesen engedelmeskednek az uralkodónak. Mert hiszen mi szükség van hosszas senatusi előterjesztésre, mikor a legjobbak gyorsan megegyeznek? Mi szükség annyi népgyűlésre, mikor a köz dolgaiban nem a sok hozzá nem értő tanácskozik, hanem a legbölcsebb és egy? Mi szükség önkéntes vádemelésekre, mikor oly ritkán és módjával vétkeznek? Mi szükség acsarkodó és a mértéket meghaladó védőbeszédekre, mikor a bíró kegyessége amúgy is elébe megy a vádlottaknak? Higgyétek el, ti legderekabb és – amennyire szükséges – legékesebben szóló férfiak, ha akár ti születtetek volna korábbi századokban, akár csodált példaképeink a mi napjainkban, és valamelyik isten hirtelen felcserélné életeinket és korunkat, sem ti annak a bizonyos nagy szónoki dicsőségnek és hírnévnek, sem azok a mértéknek és a mérsékletnek nem volnának híjával: most azonban, mivel senki egyszerre nagy hírt és nagy nyugalmat nem vívhat ki, századának előnyeit ki-ki a másik lekicsinylése nélkül élvezze.

(42.) Befejezte Maternus, midőn Messalla így szólt:

– Volt, amivel vitába szállhatnék, volt, amiről többet is szívesen hallanék, ha közben a nap el nem telt volna.

–  Lesz még a te óhajod szerint, – szólt Maternus, – és ha némely dolgokat homályosnak találtál beszédemben, azokról majd újból vitázunk.

Egyben felkelt, átölelte Apert, és így szólt:

–  Téged pedig majd bevádolunk, én a költőknél, Messalla meg a régiség kedvelőinél.

– Én meg titeket a rhetoroknál és az iskolamestereknél – szólt.

Nevetés volt rá a válasz, úgy váltunk el egymástól.